A háború egy kislány számára
Egy kislány ült a fa tövében,
Félelem s borzalom ült szemében.
Arca nedves volt, ajkai remegtek,
Piciny kezei s lábai reszkettek.
Torkába kínzó, fájó gombóc akadt,
Kis ruhája is elszakadt.
Körülötte rémült sikolyok hangzottak,
Majd elnémultak a holtak.
Rezzenéstelen arcú, egyenruhás emberek
Sokakat megöltek, egyet sem temettek.
Egy férfi nem adta fel, ő csak küzdött,
De egy katona lelkéből minden fényt elűzött.
Az apró leány fájdalmasan felsikoltott,
Majd kezét szája elé rakta, s elhallgatott.
Sírását égő lelkébe fojtotta,
S nézte, hogyan hal meg apja.
Kicsiny teste megremegett a fájdalomba,
Mikor anyja belefúlt a lángokba.
S ekkor kiengedte a kínt lelkéből,
A könnyek sebesen patakzottak szeméből.
Teljes torokból ordított, szólt édesanyja után,
S átvágott a tűz pusztító lángján.
Apró szája sikított egy utolsót még,
Majd lelke elhagyta, s várta őt az ég…
lelkemben hangosan zuhog az eső, tombol a vihar, villámokat szór a szívem, míg bele nem reped, lelkem minden erejét elveszti és apró réseiben kibuggyan lelkem ezüstöskék vére, és én tehetetlenül zuhanok a mélybe, minden felhőhálót átszakítok, már csak a denevérek kapnak néha bele elkínzott testembe. szemem kétségbeesetten vikágít a sötétben és kémlelem a látóhatárt..hátha ott vagy, kedvesem.. már egész testem lelkem ezüstös vérében fénylik és ekkor magával húz a mély és én hagyom magam.. szárnyaim erőtlenül zuhanak utánam, magukután véres csíkot hagyva a sötét éjszakába..
nem érdemlem meg , h éljetek, nem érdemlem meg, h legyetek. S immár vége, hogy folytonosan támogattok, mert ezen az éjszakán egy életet kioltok. ez az élet egy lányé lesz majd, ki keserves halált öngyilkossággal halt...
már nem érdekel a világ.. megadom magam...szívembe kígyózó fájdalom elhatalmasodik rajtam , majd rájövök.. már rég meghaltam...
mindenki hiszi, én vagyok a hibás, én vagyok kegyetlen, én lettem más. És csak akkor látják talán, ugyanugy érzek mindent, mikor átlátnak szívem falán. Mikor szemeből véres könny folyik le orcámon, majd államon lecsordul, lelkem pedig testemből égő fájdalommal kifordul...
ahogy a fellegekből eső helyett vér hullik... ahogy az erdők lángbaborulnak, és a szomorú anyák gyermekeikért sírnak, ahogy az ablakok üvege hangosan elreped, ahogy egy lángoló holttest mellett apró gyermek pityereg, ahogya hajók mind a vízbe fullnak, rémült utasai hiába kiáltoznak, ahogy a világ színe vörösbe csap át, és mindenki láthatja már elhunyt rokonát, ahogy a sötét ágak lángolva hullanak rá emberekre, nem vigyázván gyermekekre, ahogy ezen az éjjelen mindenki árva marad, míg a tornádó felé nem halad, ahogy a szörnyű szél süvítve kapja fel az embereket, ahogy nem látnak mást, csak véres testeket, ahogy a keselyűk feketén villogó szemmel nézik vacsorájuk, de a természet csapásaiban elhal mindkét szárnyuk, ahogy én nyugodt szemmel nézem végig a világ pusztulását, merev arccal látom ezrek rémisztő halálát, ahogy rezzenéstelen arccal sétálok a hullák között, látom, hogy egy kisfiú rejtőzik fekete kő mögött, ahogy rémült szemekkel semleges tekintetembe néz, súlyos fájdalom csillan szemében, nagyon nehéz,ahogy remegő ajkakkal szalad végig a néma utcákon, átugrik minden véres árkon, ahogy nézem hogy kutat könnyes szemekkel, s keres valakit véres kezekkel, ahogy megáll és fájdalomtól eltorzult arccal néz egy testre, sírva borul az elégett kezekre, ahogy egész teste szomorúan borul oda, s kinyögi apró ajkán, ébredj, édesanya, ahogy én ezt az egészet érzékelenül nézem, s a végén elfordítom tekintetem
Dörög az ég,
Villámokat szór
Az istenek dühe neked szól.
Én kértem,
Hogy megöljenek.
S bosszum miatt
Boldog leszek.
Megöllek,
Mert megölted a lelkem.
Megöllek,
Mert kitépted a szívem.
És kaccagni fogok,
Ha tested szenved
S lelked
Fekete vérében fetreng
Nyakadon démonok
Ezrei ülnek,
Az angyalok is
Menekülnek.
Átharapják
Hazug torkodat,
Széttépik
Álszent arcodat.
Majd az istenek
A föld alá löknek.
Végtagjaid ott
Elégnek.
Foszlo hullák ezrei
Kapnak utánad.
Lelkedből a hazugság
Bűze árad.
Beleesel
A holtak árjába.
Már ne kérj bocsánatot,
Minden hiába.
Szenvedj, míg el nem tűnsz
Szemem elől,
S én nevetve nézlek,
Az istenek mellől.
Éjfél van, s én
Egy temető előtt állok..
Borzongás tölt el,
Remegek, fázok.
Belépek a nyikorgó kapun,
S körülnézek.
Én vagyok a kivétel,
Itt már csak én élek.
A hold sápadt
Fényt vet a sírkövekre.
Melyeket halott gaz,
S növény lep be.
A holtak túlvilági
Hangon szólnak utánam.
A földből kiugró kezek
Elkapják a lábam.
Halotti bűzt hoz
Felém a szél üvítve.
A pusztulás hamvát
Szórja a senkikre.
Minden lépésemnél
Egy ág reccsen alattam,
De lehet, hogy egy holtra
Lépett lábam.
Hirtelen denevérek ezrei
Suhannak el felettem.
S én azonnal
Megértem.
A foszladozó hulláknak
Először csak kezük nyúlik ki,
Hogy kibújhasson
A sok senki.
Majd hosszú ujjaikkal
Elkotorják a földet magukról,
Mindenütt démonok,
Angyalok sehol.
Sátáni alakjuk
Görnyedezve bontakozik,
A föld fullasztó fogságából
Lassan kimászik.
S ekkor minden egyes
Sírin gyertya gyúl.
S a holtak tömege
Utánam nyúl.
Még egy pillanatig
A hold kárörvendő arcát.
Majd megérzem a föld
Romló, büdös szagát.
Karom mozdítanám,
De nem tudom.
Belep a múltam,
S jövőm látni nem fogom.
S gyertya gyúl síromon,
Már én is halott vagyok,
Ez a sorsom…
Sétálok szomorún,
Már semmi sem a régi.
Szeretnék szíved
Álmaiban élni.
Minden levél rezzenése,
Mintha te mozdulnál.
Minden szellő érintése,
Mintha te suttognál.
Egy tóba nézvén is
Csak két szemedet látom.
E szempárban nyugszik
Minden álmom.
Belevetem magam
A mélységbe.
Lelked selymes
Vizébe.
Elúszok forrón lüktető
Szívedig, s megérintem.
Szívedet, mely
Bearanyozza lelkem.
Testem megremeg,
Édes borzalom.
Mikor suttogásaid
Hallom.
Mindenfelől halk
Beszédet hallok.
Lelked kékjéből
Jönnek e hangok.
Mégegyszer utoljára
Szívedhez simulok.
Egész lényem érzi,
Ahogy dobog.
Szívem átveszi
Tied ritmusát,
Elűzi lelkem minden
Fájdalmát.
Önkívületi állapotban
Úszok lelked tavában.
Örömet lelek cseppje
Minden szavában.
A parta kiérve
Bárgyún nézem a vizet.
Látom ahogy lágyan
Hullámokat vet.
Szíved dobban,
És egy új hullám indul.
Orcámra az öröm s bánat
Könnye hull.
Szívünk egyszere dobban,
Öröm él mögötte.
Boldog vagyok,
Hisz bennem lüktetsz örökre.
Csodálkozón néztél,
Mikor azt mondtam, elmegyek,
Szívem szavát nem hallottad,
Mely suttogta: szeretlek.
Hát szemedbe néztem,
S elsírtam magam.
Nem értetted miért,
S végigsimítottad hajam.
Kedvesen mosolyogtál,
S mondtad, ne menjek.
Hisz nem tudtad,
H mennyire szenvedek.
Körülöttünk sötét volt,
S fújt a szél.
Ne hagyjalak el,
Erre kértél.
Én csak némán álltam,
S figyeltem arcod.
Mikor hirtelen
Körém zártad karod.
Hagytam magam,
Könnyeim válladra hulltak.
Lelkem borús szavai
A semmibe fúltak.
Nem akartam elszakadni,
De tudtam, ezt kell tenni.
Égő lelkemnek
Rövid búcsút venni.
Kiszakítottam magam
Forró ölelésedből.
Könnyeim sebesen
Patakzottak szememből
Pillantásom tekintetedbe
Tévedt.
Míg a tied szemem
Mélyébe révedt.
Rád néztem,
Az emberre, kit szeretek.
S tudtam, soha
El nem felejtelek.
Majd megfordultam,
S futni kezdtem.
Mielőtt elkaptad
Volna kezem.
Kétségbeesve jöttél utánam,
S súgta nekem lelked.
Meleg, kedves szavakkal,
Fontos vagyok neked.
Én csak rohantam,
Siettem a távolba.
Míg a tested
Fel nem adta.
Megálltál, s egyre
Hallkabban kiáltottad nevem.
Majd távoli képed is
Eltűnt, szerelmem.
Szívem repedezni kezdett,
S lelkem vére folyt rajt.
Minden fény eltűnt,
Mert tudtam, nem látlak már soha.
Szomorún fekszik
A parton egy ember.
Lábainál hullámzik
A tenger.
Üveges szemekkel néz
A titokzatos vízbe.
Nem telt még ennyi fájdalom
Egyetlen szívbe.
Lassan, fáradtan
Sétál egyre beljebb.
Nincs itt senki,
Lelke szenved.
Majd beleveti
Magát a tengerbe.
Eltűnik
A végtelenbe.
S a víz hullámai
Betakarják.
Testét az élet fényei
Elhagyják.
Egyre nagyobb hullámokat
Ver a tenger.
S emlékszik,
Itt halt meg egy ember.
Szomorún veti
Partra az ár.
Kinek kihűlt
Teste már.
De lelke
Ott marad örökre.
Elvész a sejtelmes
Végtelenbe.
Ugyanúgy hullámzik
Már a tenger,
De emlékszik még,
Itt halt meg egy ember.
Lelkem örökre szenved majd,
S az élet vize sehova se hajt.
Nem lesz senki, h megfogja a kezem.
Nem lesz senki, h szeressen.
A reménytelenség, s a szerelem örökké él bennem,
S közben erős savként marja szét a lelkem.
Szívem elég a bánat lángjaiban,
Végzetes sebeket hagyva rajtam.
Testem gondolatok nélkül kering majd itt,
Senki nem hallja lelkem fájó szavait.
Ezek a szavak sírásba fúlnak,
Mert érzéseim soha el nem múlnak.
S hiába kérem, segítsenek, hiába kiáltozom,
A magány havas hegyén elvész síró hangom.
Ne aggódj, tudom már, h reménytelen,
Mert ez egy örök szerelem.
Egyedül ülök a part mentén,
Gondolkozok, a Föld lelkén.
Különleges, és szép,
De sok benne a szenvedés.
A madarak, a fák,
Mintha azt várnák,
Repüljön az ember velük,
Hogy ne sírjon a szemük.
De egy leány szeme könnyes,
Látom ahogy magányt keres.
Elbújik egy fa tövébe,
Könnyeit tovább nem nyelve.
Minden hideg, sötét a hó,
Megfagy a lélek, megfagy a szó.
A gyermek arca kipirosodik,
Kis keze kék, nagyon fázik.
A könnycseppek ráfagynak arcára,
De csak sír egymagába.
Én még mindig távoltól nézem,
Arcán ott a félelem.
Apró ujjait gyorsan dörzsöli,
Szíve melegét nem őrzi.
Összehúzza magát, S reszket,
Csak magában suttog egy nevet.
Csak figyelem távolról,
Ahogyan a hideg rombol.
Hiába ül meleget kérve,
Lelke már átváltott télre.
Semmi vihar már, semmi hó,
A leány lelke rég alvó.
Csak fagy lakozik benne,
Nem próbál kitörni belőle.
Már sírni sincsen ereje,
A világ elsötétül előtte.
Bús feje oldalra dől,
A Bánat hidege gyorsan öl.
A lány keze nem mozdul meg,
Arcán már nem gurul csepp.
Árván fekszik ott a hóban,
Nem tudni már, lelke holvan.
Még mindig nézem a gyereket,
Ki csak boldogságot keresett.
Tekintetem ottmarad,gondolkozom,
Mennyi fájdalom a világon.
A madarak még mindig szállnak,
A patakok még csobognak,
A fák még mindig büszkén állnak,
De az emberek szomorún járnak.
Nézem, de nem értem,
Annyi a szép az életben.
Mégis a szomor ott marad,
És ezt okozza, kegyetlen fagy.
Csak ülök némán, és nézek,
Még nincs vége a télnek.
Hosszú harc lesz ez még,
Amíg a lelkekből eltűnik a jég.
Csak ülök némán és nézek,
Hogy a lámyból eltűnz az élet.
Egy percre csönd hallatszik,
Majd az ÉLET zenéje tovább hangzik.
Lángoló fa tetején ül egy lány,
Angyala hátán nincs már szárny,
Démonok táncot járnak mellette,
Mert nem az embereket szerette.
koszos, véres könnyet hullat,
Szíve kínja el nem múlhat.
Kormos arcán lassan pereg,
senki nem szánja, hogy pityereg.
Kezeiben az élet vize,
de nem megy vele semmire.
Elhagyta az embereket,
mert nem tettek neki eleget.
Csalódott bennük, gyűlölte őket,
A világot egy mérges pók szőtte.
Mindenki beleragad a szálakba,
S kapaszkodna az angyali szárnyakba.
Vérző szívük gyorsan lüktet,
Fájdalmuk már el nem tűnhet.
Bánatukban összeesnek,
S mocskos véresek a kezek.
A szempár sötét lesz, megőrül,
Embert démonok veszik körül.
Angyalok sírva nézik a bűnt,
A szeretet már rég tovatűnt.
Tőrt ránt elő bűnös keze,
s küldi a lelket az egekbe.
Szeme éles, sötét nagyon,
De meglágyul egy alkonyon.
És akkor zokogva ül majd a parton,
Várva hogy meghaljon egy napon.
Vízet hozhat, de nem tisztít,
Bármit kaphat, nem boldogít.
Lelke keservesen búsan kutat,
Nem találja meg az utat.
Nem tudja hogy merre menjen,
Egyet akar, hogy szeressen.
Szerethet, és szerethetik,
De sokat kell még szenvedni.
Apró kislány ne sírj,
Viselj mindent, csak bírj.
Igen, sokat hibázik a lélek,
Mert mindent meg nem érthet.
De akármennyit bolyong, vagy sír,
És már évek óta nem jön hír.
Egyszer majd az útra mutat,
Fellélegzik és megnyughat.
Már nem a fájdalom cseppje az,
Hogy a szeme nem száraz.
Boldogságból erednek e könnyek,
Hisz a szeretet is ölhet.
És amit a szeretet megöl az nem más,
mint a gyűlölet, s szomorúság.
Ezért mondom kislány, hagyd,
Könnyes szemedre kezed rakd.
Az angyalok majd elvisznek,
Hisz ők téged szeretnek.
Szeresd az embereket, ne bánts,
vigyázz, senkinek se árts.
Gyűlöleted rejtsd el mélyre,
S a démonok ellépnek félre.
Kislány ne sírj, ez csak az élet,
Hát láttál már ilyen szépet?
soha ne felejtsd el amíg élsz,
Minden rendben, ha remélsz.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
