A háború egy kislány számára
Egy kislány ült a fa tövében,
Félelem s borzalom ült szemében.
Arca nedves volt, ajkai remegtek,
Piciny kezei s lábai reszkettek.
Torkába kínzó, fájó gombóc akadt,
Kis ruhája is elszakadt.
Körülötte rémült sikolyok hangzottak,
Majd elnémultak a holtak.
Rezzenéstelen arcú, egyenruhás emberek
Sokakat megöltek, egyet sem temettek.
Egy férfi nem adta fel, ő csak küzdött,
De egy katona lelkéből minden fényt elűzött.
Az apró leány fájdalmasan felsikoltott,
Majd kezét szája elé rakta, s elhallgatott.
Sírását égő lelkébe fojtotta,
S nézte, hogyan hal meg apja.
Kicsiny teste megremegett a fájdalomba,
Mikor anyja belefúlt a lángokba.
S ekkor kiengedte a kínt lelkéből,
A könnyek sebesen patakzottak szeméből.
Teljes torokból ordított, szólt édesanyja után,
S átvágott a tűz pusztító lángján.
Apró szája sikított egy utolsót még,
Majd lelke elhagyta, s várta őt az ég…
lelkemben hangosan zuhog az eső, tombol a vihar, villámokat szór a szívem, míg bele nem reped, lelkem minden erejét elveszti és apró réseiben kibuggyan lelkem ezüstöskék vére, és én tehetetlenül zuhanok a mélybe, minden felhőhálót átszakítok, már csak a denevérek kapnak néha bele elkínzott testembe. szemem kétségbeesetten vikágít a sötétben és kémlelem a látóhatárt..hátha ott vagy, kedvesem.. már egész testem lelkem ezüstös vérében fénylik és ekkor magával húz a mély és én hagyom magam.. szárnyaim erőtlenül zuhanak utánam, magukután véres csíkot hagyva a sötét éjszakába..
nem érdemlem meg , h éljetek, nem érdemlem meg, h legyetek. S immár vége, hogy folytonosan támogattok, mert ezen az éjszakán egy életet kioltok. ez az élet egy lányé lesz majd, ki keserves halált öngyilkossággal halt...
már nem érdekel a világ.. megadom magam...szívembe kígyózó fájdalom elhatalmasodik rajtam , majd rájövök.. már rég meghaltam...
mindenki hiszi, én vagyok a hibás, én vagyok kegyetlen, én lettem más. És csak akkor látják talán, ugyanugy érzek mindent, mikor átlátnak szívem falán. Mikor szemeből véres könny folyik le orcámon, majd államon lecsordul, lelkem pedig testemből égő fájdalommal kifordul...
ahogy a fellegekből eső helyett vér hullik... ahogy az erdők lángbaborulnak, és a szomorú anyák gyermekeikért sírnak, ahogy az ablakok üvege hangosan elreped, ahogy egy lángoló holttest mellett apró gyermek pityereg, ahogya hajók mind a vízbe fullnak, rémült utasai hiába kiáltoznak, ahogy a világ színe vörösbe csap át, és mindenki láthatja már elhunyt rokonát, ahogy a sötét ágak lángolva hullanak rá emberekre, nem vigyázván gyermekekre, ahogy ezen az éjjelen mindenki árva marad, míg a tornádó felé nem halad, ahogy a szörnyű szél süvítve kapja fel az embereket, ahogy nem látnak mást, csak véres testeket, ahogy a keselyűk feketén villogó szemmel nézik vacsorájuk, de a természet csapásaiban elhal mindkét szárnyuk, ahogy én nyugodt szemmel nézem végig a világ pusztulását, merev arccal látom ezrek rémisztő halálát, ahogy rezzenéstelen arccal sétálok a hullák között, látom, hogy egy kisfiú rejtőzik fekete kő mögött, ahogy rémült szemekkel semleges tekintetembe néz, súlyos fájdalom csillan szemében, nagyon nehéz,ahogy remegő ajkakkal szalad végig a néma utcákon, átugrik minden véres árkon, ahogy nézem hogy kutat könnyes szemekkel, s keres valakit véres kezekkel, ahogy megáll és fájdalomtól eltorzult arccal néz egy testre, sírva borul az elégett kezekre, ahogy egész teste szomorúan borul oda, s kinyögi apró ajkán, ébredj, édesanya, ahogy én ezt az egészet érzékelenül nézem, s a végén elfordítom tekintetem
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
